A nyársra húzott skorpió és a pekingi motoros tuktuk esete három európai nővel

Nincs még egy annyira élményekben gazdag város, mint Peking. És ezt első kézből tapasztaltam, mikor más lehetőség nem lévén, harmadmagammal beültem egy nyitott motoros tutktuk hátsó ülésére, amivel aztán keresztül száguldottunk az éjszakai városon, természetesen a forgalommal szemben. Ehhez képest a nyársra szúrt grillezett skorpió smafu volt.

1227
The Great Wall of China (Peking; Kína)

Peking boltokkal és éttermekkel teli főutcájáról, a Wangfujing utcáról nyílik jó pár mellékutca és terecske, ahol autentikus éjszakai piacokra bukkanhatunk, ha magabiztosan követjük az arany és piros lámpások útját. De mivel ezek a piacok és az itt kapható furcsa és néhol büdös kaják megérnek egy külön bemutatást is ezért inkább ugrunk egyet, és a hosszas alkudozással telt vásárlás utáni kalandunkat vázolom fel.

(Peking; Kína)

Ezeken a piacokon mindig gyorsan eltelik az idő; szóval nem ritka, hogy a turista, de még a tapasztalt utazó is, éjszakába menően kóstol és alkudozik, vagy elbeszélgeti az időt egy nagy üveg kínai sör mellett (ami mellesleg rendkívül alacsony alkoholtartalmú – szóval könnyen csúszik). A lényeg, hogy ilyenkor valahogy haza kell jutni a szállodába, de Peking belvárosában taxit fogni szinte lehetetlen. A legtöbb esetben egy egyszerű halandónak az út szélén meg sem állnak; vagy csak előzetes hívásra érkeznek, a legrosszabb eshetőség szerint, pedig jól átvágnak a fuvardíjjal.

Wangfujing (Peking; Kína)

A megváltás végül három keréken érkezett. Először egy biciklis tuktuk formájában. Végig néztük a tákolmányon és sofőrén, aztán magunkon és úgy döntöttünk, hogy nem hajszoljuk a pedálozó férfit végkimerülésbe; szóval az első fuvart visszautasítottuk. Pár perc múlva azonban megérkezett egy motoros szállítóeszköz, melynek a sofőrje egy kék munkásruhába öltözött, cserzett arcú, de mosolygós sofőr volt. Pár perc alkudozás után 180 kínai jenben egyeztünk meg és a hotel névjegykártyájának hátoldalán lévő térképnek köszönhetően neki is indultunk az éjszakának.

(Sanghaj; Kína)

Egy motoros tuktuk rozoga ülésén, szembe a forgalommal. Miután kiderült ugyanis, hogy már gyalog is rossz fele indultunk el, a sofőr megpördítette motorját és anélkül, hogy vetett volna egy pillantást a járdára, vagy a kereszteződés lámpáira, nekilódult. Az egész anynyira félelmetes volt, hogy komikussá vált. Egyszerre nevettünk, kapaszkodtunk és féltünk. A 30-40 kilométer per órás sebesség olyannak tűnt ezen a kis kerekes lélekvesztőn, mintha 80-nal hasítottunk volna.

(Peking; Kína)

Én idegességemben folyton jeleztem, hogy éppen merre járunk de sajnos egyik épület sem volt ismerős a korábbi napok buszos útjaihoz képest. Kicsit összenéztünk a lányokkal, vagyis néztünk volna, ha megmerünk mozdulni – ugye nem adnak el minket a következő fordulóban? De aztán feltűntek az ismerős felhőkarcolók és bevágódtunk a főút melletti szerviz sávba. Fékezés vagy lassítás? Sofőrünk ezeket a kifejezéseket nem ismerte. De az előttünk, mögöttünk és mellettünk elsuhanó autósok sem, de még a járókelők sem mozdították meg magukat, mikor pár centire elrobogtunk mellettük. Mi meg sipítoztunk és kiabáltunk, hogy ilyen nincs, ez nem lehet, ha ezt túléljük tuti biztos, hogy innunk kell rá valamit; valami sokat!

Tianzifang (Sanghaj; Kína)

Aztán a semmiből, az ellenkező oldalon, mint ahol haladtunk, feltűnt a hotelünk. Most még az az otromba, üveg-fém torony is csodás látványnak számított, de csak addig míg rá nem jöttünk, hogy vezetőnknek esze ágában sincs a nem létező kínai kresz szabályait betartva tovább haladni, majd visszafordulni. Nem, ő inkább áthajt a négysávos úton keresztbe (ahol nincs konkrét áthaladási lehetőség) három halálra rémült nővel egy összeeszkábált motoros babakocsival. És megtette.

(Peking; Kína)

Amint mindkét kanyarodó és egyenesen menő 4-4 sávnak zöldre váltott a lámpája, mi meglódultunk. Bízva abban, hogy az egyenesen indulók nulláról nem gyorsulnak fel olyan hamar, beelőztük a kanyarodókat és egy hajszál híján lökhárító-találkozóval, egy óriási sikítással, valamint egy bepisiléssel megúsztuk a kalandot. Végül jött még egy hajtűkanyar, aztán végre leállította a pöfögőt a szálloda előtt. A két órás sétautat a belvárosból a szállodánkig 18 perc alatt tette meg. Életem legizgalmasabb 18 percét tehát Pekingben, éjjel fél egykor egy kacsavacsora után éltem át.

Azt hiszem ennél maradandóbb vásárfiát nehéz lett volna szerezni – na jó talán még egy integető macska belefért volna a bőröndbe.

like-post-icon